Az alsó csarnok szimbóluma

János lépett először a sötét nyílás szélére, megfeszített izmokkal figyelve a mélyből áradó langyos légáramlatot. A zseblámpája szűk fénynyalábja elhalt a tágas, alsó csarnok homályában, de a csövek mentén megbúvó ódon réztáblák így is megcsillantak. Alinda gondolkodás nélkül követte a férfit a korrodált fémgörgőkön lefelé, miközben g302 tétován maradt a csapóajtó szélén, vigyázva a felettük rekedt sötétségre.
Lent, a porlepte tartóoszlopok tövében egy kőbe vésett, elmosódott szimbólum fogadta őket: egy kitárt tenyér, amely felett a nap sugarai formáztak koronát. Alinda végighúzta az ujjait a hideg mintázaton. Nagymamája jutott eszébe, aki még gyermekként hallotta a saját felmenőitől, milyen volt az a világ a 2020-as években, amikor a napfény nem fejadagolt energiaként cikázott a csővezetékekben, hanem alanyi jogon járt minden élőnek.
„Itt gyűltek össze azok, akik nem hagyták elsorvadni a jogukat a fényre” – suttogta Alinda. – „A Napfény Örökösei. Nem a gépek táplálására kérték a meleget, hanem az életért.”
János egy elhagyatott vezérlőpult gombjai fölé hajolt, aminek kijelzője a váratlan áramlökéstől halványzölden villant fel. Az Őrszemek évszázadok óta próbálták elfojtani a tudatot, hogy a felszíni kollektortáblák energiája nem az ő kizárólagos tulajdonuk, ám a rendszer mélyén lapuló archívum most válaszokat követelt. A csarnok sarkában álló régi rezonátordoboz halk, ritmikus kattanással ébredt fel, s a levegőben megjelent a szabad, tiszta meleg összetéveszthetetlen illata.