A túlterhelt csatornák

A három koppanás visszhangja még ki sem hunyt a nyirkos járatban, amikor a csövekben keringő feszültség éles, sikító hangon csapott át a fémfalakon. A kollektormag öreg transzformátorai vibrálni kezdtek. Alinda kapcsolása és a mélyből érkező válaszjelek olyan hirtelen áramfelvételt generáltak, amely pillanatok alatt túlterhelte a megfáradt hálózatot. Kék szikrák fröccsentek a rozsdás csőcsatlakozásokból, s a mennyezeti lámpasor veszélyjóslóan villogva halványult el.
„A hálózat nem bírja!” – kiáltotta János, miközben a rezonőrcső égő fémfelületéhez nyúlt, hogy elterelje a túlfeszültséget. „Ha a biztosítékok kiégnek, a felső szektor védelmi rendszere azonnal rájön, hol lépett fel a zárlat!”
g302 a falhoz lapult, a fülét befogva a csövekből áradó, fülsértő zúgás elől. Alinda azonban nem lépett hátra. A tenyérnyi melegség, ami a megterhelt csatornákból sugárzott, a nagymamája régi meséire emlékeztette. Azokra az időkre, amikor az emberi melegség nem felesleges energiapazarlásnak számított, hanem az élet természetes velejárója volt. A lány megragadta a kézi túlfolyószelepet, és teljes erejéből eltekerte, hogy utat engedjen a megrekedt áramnak.
A túlnyomás süvítve távozott a nyitott szellőzőn át, s a túlterhelt vezetékek morajlása lassan csillapodni kezdett. A hirtelen hősokk hatására a padlószinten lévő, elrozsdásodott vasretesz hatalmas csattanással engedett el, és felpattant a mélyebb szintekre vezető csapóajtó. A sötét nyílásból langyos levegő áramlott feléjük – és valami megnyugtató, emberi jelenlét halk neszezése.