A mély válasza

A szűk, rozsdás csővezetékben a fém hidege vágott a tenyerükbe, ahogy fejvesztve rohantak előre. A mögöttük csattanó nehéz csizmák zaja egyelőre elhalványult, de a kolónia elosztóhálózatának fojtogató búgása nem csillapodott. János egy sötét elágazásnál megtorpant, és teljes testsúlyával ránehezedett egy elakadással küszködő, manuális zsilipkarra. A vasajtó csikorogva zuhant le a sínpályán, kizárva a szervizjárat felől érkező lépteket.
Zihálva dőltek a nyirkos betonfalnak. g302 remegő térddel rogyott a földre, karjával a fejét védte. János zseblámpájának halvány, sárgás sugara egy megsárgult, szétmálló fémkarimára esett a csővezeték csatlakozásánál. A kopott betűk még olvashatók voltak: „04-es szektor – A Napfény Örökösei”.
„Itt vagyunk...” – sziszegte János, és szaggatottan szedte a levegőt. „A régi kollektormag. Itt zárták el a természetes fénysugarat 2050-ben.”
Alinda az átforrósodott rezonőrcsőhöz nyomta a hátát. „A Napfény Örökösei? Kik azok?” – kérdezte, miközben az ijedtségtől összeszorult a torka.
„Azok a munkások, akik nem voltak hajlandók árammá váltani a saját életüket” – felelte János, miközben a reteszt vizsgálta. „A nagyszüleim mesélték... ők követelték először, hogy a fény emberi jog, nem pedig a gépek jussa.”
Hirtelen a betonfal mélyéről fémes, ritmikus ütődés visszhangzott fel. Három koppanás. Ugyanaz a ritmus, amit Alinda adott le odafent. Valaki a lezárt alsó szinteken meghallotta a jelet, és válaszolt.