Izzó vezetékek

A szellőzőakna szűkös pléhfalaiban visszhangzott a transzformátorok elhaló hörgése. A János által okozott zárlat végigsöpört az L-szektor amúgy is túlterhelt vezetékrendszerén: a falakban futó vastag rézkábelek sercegve melegedtek túl, és az égett gumiszigetelés szaga gyorsan betöltötte a szűk járatot. A hálózat a csőd szélén egyensúlyozott, ahogy az automatika görcsösen próbálta átirányítani a kiesett energiát.
– Gyorsabban! A tartalék relék másodperceken belül lezárják a szektort – sziszegte János, miközben előrearaszolt a dohos homályban. A keze alatt izzó, vöröses fénnyel pislákoltak a túlhevült csővezetékek csatlakozói.
Alinda meleg felülethez ért, de nem panaszkodott. A lemezek meg-megremegtek a lábuk alatt, ahogy a távoli generátoregység felől mély, ritmikus kattogás hallatszott. A központi rendszer az emberi erővel hajtott dinamók energiáját próbálta a megszakadt vonalra kényszeríteni, ám az elavult csatlakozások nem bírták a hirtelen feszültségcsúcsot: szikrák csaptak ki a falrésekből.
– Mindig többet akarnak kivasalni a hálózatból, mint amennyit elbír – lihegte mögöttük a Nagymama, miközben meglepő szívóssággal követte őket. – A gépeknek nincs mértéke, János. Ha nincs egyensúly, a rendszer felfalja önmagát.
Egy elágazáshoz érve nehéz, pneumatikus védőajtó kezdett lassan ereszkedni, ahogy a túlterhelési protokoll lezárta a veszélyes szakaszt. János szótlanul egy vaskos szerelőkulcsot feszített a leereszkedő acéllap alá. A fém sikoltva akadt meg, a férfi karjaiban feszültek az inak, ahogy az utolsó menekülőutat tartotta nyitva.