A szabad döntés súlya

János nem teketóriázott tovább: a rézlemezt a feszültség alatt álló csatlakozóra szorította. Vakító, kénes szagú szikraeső csapott fel, majd a falakban lüktető monoton zúgás éles csattanással elhalt. A folyosó hirtelen sötétbe borult, csupán a szervizlámpa haldokló sárga fénye pislákolt, miközben a szektor távoli végén felüvöltött a vészsziréna.
– Haladás, azonnal! – sziszegte János, és felnyomta a szellőzőakna rozsdás rácsát.
Őrszem-3 nehéz, fémes léptei azonnal megváltoztatták ütemüket: a rendszer automatikus hibaelhárítási protokollja a zárlat felé terelte a gépet. Alinda elsőként kúszott be a szűk, hideg fémcsőbe, maga után húzva a Nagymamát. Míg a falakon átszűrődött a kihűlő cellák dermesztő csendje, a lány hátrapillantott a sötétben lemaradó Jánosra.
– Elvetted a szektortól a meleget – vágta rá Alinda dühösen, a fogát csikorgatva. – Odalenn most fagyoskodni fognak miattunk.
– Nem a meleg tesz emberré, gyermekem – sziszegte a Nagymama, miközben szűkös mozdulatokkal haladt előre a porban. – A gép is melegszik, ha áram folyik rajta. Az ember ott kezdődik, ahol képes eldobni a kényelmet egyetlen szabad döntésért.
A szellőző rácsán át alálátva a dinamóterem alsó szintje tárult eléjük: a pedálokat hajtó alakok vakon, gépiesen taposták a vasat a sötétben is. A Kolónia logikája tökéletes volt: a bio-alkatrész akkor is forog, ha a világ megfagy körülötte. János utolsóként zárta maga mögött a rácsot. A szökés sikerült, de a visszaút végleg megszakadt.