Az elfeledett fény

Alinda laposra préselődve csúszott át a félig leereszkedett acéllap alatt, utána a Nagymama következett, végül János rántotta át magát, az utolsó pillanatban elengedve a vetemedő szerelőkulcsot. A nehéz ajtó fémes csattanással záródott mögöttük, kizárva a szervizjárat füstjét és az Őrszem-3 közeledő lépteit. A reteszek kattanása végleg elvágta a visszautat.
Az elfeledett járatok dohos, koromsötét szakaszára értek. Itt már nem sercegtek a magasfeszültségű kábeltálcák, csak a rozsdás fémlemezek kongása kísérte a lépteiket. János a tenyeréről dörzsölte le a megégett szigetelőanyag maradványait.
– Elzártuk a szektort – vetette oda élesen, tekintetét a vak sötétre szegezve. – Innen nincs visszaút a biztonsági zónába.
– Nem is kell – vágta rá Alinda dühösen, miközben a porlepte falhoz lapult. – Elég volt a pedálokból, meg abból, hogy a saját energiánkból tápláljuk az Őrszemek rendszerét.
– A napfény örökösei vagyunk, nem a gépek rabszolgái – sziszegte a Nagymama a homályban, hangjában évtizedes keserűséggel. – Kint még mindig ott rejlik a régi világ emléke. Az őseink nem az alagsori csövek között születtek, hanem a nyílt ég alatt. A fényhez való jogot nem törölhetik ki a regiszterekből.
János nem válaszolt, csak megfeszített izmokkal intett, hogy kövessék. A szellőzőjárat mélyéről meglepően hűvös, tiszta léghuzat csapott meg őket.