A piros villanás

A hűvös huzat legalább elvette az égett kábelszigetelés szagát, bár a por így is bőven jutott mindenki torkára. János a sötétben csetlett-botlott, miközben próbálta letörölni a kormot a csuklóján lévő azonosítóról. Az eszköz elkeseredetten pislákolt, majd egy utolsó, vészjósló sípolással pirosra váltott: a központi rendszer hivatalosan is hiányzó alkatrésznek nyilvánította őt.
– Gratulálok, János – suttogta Alinda, miközben óvatosan átléptek egy rozsdás csővezetéken. – A jelek szerint mostantól selejt vagy. Hivatalosan sem jár neked többé a napi szintetikus kása.
– Legalább nem kell többé napi nyolc órában pedáloznom a semmiért – morogta János, bár a hangja érezhetően megremegett. A piros jelzés ugyanis a kolónián azt jelentette, hogy az Őrszemek nem letartóztatni fogják, hanem újrahasznosítani.
A fali hangszóróból ekkor sercegve szólalt meg L656 dühödt, recsegő hangja. A szektorvezető nyilvánvalóan tajtékzott a leállt hálózat miatt, és a tartalék áramkörön keresztül szórta az átkait az elhagyatott járatokba. „A G-534-es egység azonnal fejezze be a szabotázst, különben a teljes fejadagját megvonjuk!”
– Késő, barátom – dünnyögte a Nagymama, megigazítva az elnyűtt kendőjét. – Ennek a fiúnak már se adagja, se jövője a falakon belül. Most dől el, hogy ember lesz-e belőle a vakhomályban, vagy csak egy törölt tétel a leltárban.
János megragadta a vezetősín szélét, és Alindára nézett. A választási lehetőségük elfogyott: vagy továbbmennek a koromsötétben a felszín felé, vagy bevárják az újrahasznosító brigádot.