A tiltott horizont

János elengedte a fémsínt, és megfogta Alinda hideg, nyirkos kezét. A járat meredeken emelkedett a sötétben, a lábuk alatt omladozó betonmorzsa sercegett. L656 hangja fokozatosan elhalkult a mögöttük maradt szellőzőrácsok mögött, de a fenyegetés visszhangja még ott kísértett a nedves falak között.
– Lépjünk! – suttogta János. – Ha itt érnek utol minket, semmivé válunk.
Ahogy tapogatózva haladtak felfelé, a Nagymama halkan megszólalt mögöttük. A hangja nem remegett többé; a fojtogató félelem helyét valami régi, makacs elszántság vette át.
– Apám mesélt a nyílt égboltról – mondta a sötétnek, miközben ujjaival a falból kiálló kábeleket követte. – Azt mondta, a napfény nem égetett, csak melegített. És a víz ingyen folyt a földből. Nem kellett érte pedálozni. Nem volt fejadag, se azonosító kód.
Alinda megtorpant egy pillanatra, légzése szaggatott volt.
– Tényleg létezett ilyen? – kérdezte halkan. A kolónia szűk celláihoz szokott elméje alig tudta befogadni a terek képét. – Vagy csak egy mese, amit a lázadók találtak ki?
– Nem mese – felelte a Nagymama. – A szabad emlékeket nem tudják letörölni a fejünkből, akármilyen pirosra is váltják a csuklónkon a lámpát. Amíg emlékszünk arra, hogy volt idő, mikor az ember nem gépként élt, addig nincs hatalmuk felettünk.
János megszorította Alinda kezét. Előttük, a járat kanyarulatán túl, apró, derengő rés tűnt fel. Nem a kolónia éles neonszínáramkörei világítottak, hanem valami egészen más: hűvös, természetes derengés. A szabad világ emléke hirtelen kézzelfogható közelségbe került.