A hűvös lehelet

János óvatosan feszítette meg a járat végén lévő rozsdás szellőzőrácsot. A szűk nyíláson át friss, csípős levegő áramlott be, ami teljesen elütött a kolónia áporodott, szagelszívókon átszűrt szagától. A lábuk alatt sziklák morzsolódtak.
– Bírni fogja a rács? – kérdezte Alinda szaggatottan. A sötét járat felé pillantott, ahonnan még mindig érezni lehetett a hálózat távoli, fenyegető morajlását.
– Át kell jutnunk – felelte János, miközben a tenyerét a hideg vasra nyomta. Csuklóján az azonosító továbbra is vörösen izzott, de az elszántság erősebb volt a félelménél. – Ha L656 ránk küldi a tisztítókat, végünk.
Alinda a Nagymamához lépett, közelebb hajolva hozzá, hogy János ne hallja.
– Mama... – suttogta fojtottan. – Ha L656 a hálózat része, ő már teljesen gép? Vagy gondolhat valakire úgy, mint egy ember?
A Nagymama megrázta a fejét, ráncos kezével megszorította a lány reszkető vállát.
– A kolónián azt tanítják, hogy az érzelem pazarlás. Kalória- és energiaveszteség – mondta halkan. – De az ember attól ember, Alinda, hogy még a legmélyebb sötétben sem tudja teljesen kikapcsolni a szívét. Még a szabályok mögött sem.
– De a szerelem tiltott – suttogta Alinda, miközben az L656 iránti titkos, tiltott vonzódás marta a mellkasát.
Egy reccsennéssel a rács engedett. János intett nekik, s átléptek a nyíláson.