Irracionális kalóriák

Az őrszem nehéz fémléptei végül elhaltak a szürke folyosó gőzében, elszállítva a hatos szektor felé a bürokratikus ridegség utolsó visszfényét is. Alinda tüdeje úgy sípolt, mint egy elállított gőzszelep. A tizenkettes pad fordulatszámmérője visszatért a biztonságos, ingerszegény zöld tartományba, de a lány combjaiban az izmok még mindig tiltakoztak a duplázott terhelés miatt. A nagymama a szomszéd nyeregben halkan visszavette a ritmust, mint egy óramű, amit épp csak elkerült az összezúzás.
– Megőrültél, te lány – suttogta az öregasszony, szemeit a pad alatti olajtepsi fekete tükrére szegezve. – A felesleges kalóriaégetést büntetik. A rendszer nem szereti a túlteljesítőket, mert a végén még emelik a normát.
– Szívesen, Nagyi – zihálta Alinda, miközben lefejtett a homlokáról egy izzadt hajtincset. – Legközelebb hagyom, hogy az őrszem kalibrálja újra a térdedet. Biztosan hatékonyabb lesz a hajtás.
Pár méterrel arrébb János-g534 óvatosan oldalra pillantott. A pedálozást egy másodpercre sem hagyta abba; a kolónián a romantika legbiztosabb jele az volt, ha valaki nem a saját wattjaira, hanem a szomszédjára figyelés közben sem bukott el.
– Ez... szép volt – sziszegte fojtott hangon János, miközben sárga, szintetikus masszamorzsa rezdült meg az állán. – Mármint, biológiilag teljesen irracionális, de szép.
Alinda csak forgatta a szemét. Hogy mitől lesz az ember ember ebben a csőrendszerben? Talán pont az ilyen végtelenül ostoba, gazdaságtalan döntésektől. Egy gép sosem pazarolna háromszáz kalóriát egy leharcolt alkatrész megmentésére. Az ember viszont igen – aztán bánja egész nap, miközben a híg levesre vár.