Hús és réz

A szellőzőjárathoz simulva János lépteit a falak vibrálása kísérte. Még három méter hiányzott a generátor-egység szervizalagútjáig, amikor a jövevény térde megcsuklott a fémrostélyon. A férfi tüdeje zihálva szívta be a gépolajjal kevert meleg levegőt; a kolónia légköre lassan, de szisztematikusan szívta el az erejét a szándékosan alacsonyan tartott oxigénszint miatt.
– Állj fel! – sziszegte János. Tekintete a folyosó sötétjébe mélyedt. – Az érzékelők mérik a hőt. Ha lehűlsz, észrevesznek.
A 84-es alany csontos ujjai a rézvezetékekre tapadtak. Bőre alatt lüktettek az erek, akárcsak a kolónia főáramkörei. A felső szektor szabadságának emléke csapott össze a test fizikai korlátaival: a kolónia gépezete nemcsak a pedálok forgatását követelte meg, hanem az emberi test hőkisugárzását is az akkumulátorokba vezette. A ziháló jövevény minden egyes szuszogással a telepet táplálta, miközben ő maga lassan teljesen lemerült.
János a zsebébe nyúlt, és kikereste a saját szűkös fejadagját, egy darab száraz szintetikus tömböt. A férfi markába nyomta. A falak túloldalán eközben Alinda már a pedálok fölé hajolt a tizennégyes fülkében: a lány egyedül hajtotta a kettős dinamót, hogy a hiányzó wattok miatt ne szólaljon meg a vészcsengő. Izmai feszültek, izzadsága a hideg vasra hullott, miközben teste egyetlen élő generátorként pótolta János hiányát.
– Ezt edd meg – mondta János halkan. – A generátor mellől nincs visszaút. Ott a gép minden leheletet elszív.