A hajnali derengés léptei

A váltóáram tompa búgása jelezte a hajnali műszak kezdetét. A fülke fémes falain végigfutott az első feszültséghullám, s a mennyezeti lámpa hűvös, sárgás fénnyel világította meg a szűk teret. Az idő eljött: a kolónia óriási gépezete egyetlen pillanatra lankadt csak, amikor a munkások felváltották egymást a pedáloknál.
János óvatosan nyitotta résnyire a vasajtót. A folyosó még kihalt volt, csupán a szellőzők gőze keringett a padló felett. Visszanézett Alindára, és egyetlen pillanatra megszűnt körülöttük a kolónia szigorú szabályrendszere. Megérintette a lány hűvös ujjait, s a gesztusban ott rejtőzött mindaz, amit a gépies hétköznapok próbáltak kitépni belőlük: a félve őrzött gyengédség és a néma ragaszkodás.
– Vigyázz magatokra – suttogta János halkan. – Ha az Őrszemek visszatérnek, Nagymamával nem szabad gyanút keltenetek.
Alinda bólintott, bár a mellkasa összeszorult a szorongástól. Látta, ahogy a jövevény nehézkesen talpra áll, és megigazítja a kopott szövetet a vállán. A férfi tekintetében a kimerültség ellenére ott bujkált a felső szektor szabadságának szilárd emléke. Nagymama utoljára intett nekik a pléd alól, magára vállalva a leplezés felelősségét.
János intett, majd kilépett a folyosóra, s a generátor-egység felé vezető elágazás felé terelte a jövevényt. A szűk csővezetékek árnyékában minden lépés a lebukás kockázatát hordozta, mégis ez a veszélyes kiállás tette őket újra emberré.