A kihunyt üvegházak jussa

A megmenekült férfi szaporán, zihálva vette a levegőt. Amikor lehajtotta az Alindától kapott kevéske vizet, tekintete a fülke apró szellőzőrácsára tapadt.
– Nem a mélyből jövök – suttogta, s rekedt hangja alig hallatszott a csövek lüktetésén át. – Fentről. A régi üvegházak mellől, ahol még állnak a napszektor paneljei.
Alinda önkéntelenül hátrahőkölt, és a vasajtó felé pillantott.
– A felső szektort lezárták – mondta fojtott hangon. – Ott senki sem élhet.
– Pedig ott vagyunk – felelte a férfi, s mellkasa zihálva emelkedett. – Mi vagyunk a napfény örökösei. Nem a gépek táplálására születtünk. A szabad fény minket illetne, nem a kolónia elosztóit.
Nagymama összenézett Jánossal. Az öregasszony keze megremegett a pléd szélén, ahogy megszorította a jövevény vállát.
– Apám mesélt róluk – suttogta Nagymama. – Azokról, akik nem voltak hajlandóak föld alá vonulni, és őrizték a természetes energia emlékét.
János feszülten Alindára nézett. A lány szemeiben a félelem mögött megjelent a felismerés szikrája. A normatúllépés és a büntetés fenyegető árnyékában a jövevény jelenléte már nem csupán egy elrejtett emberről szólt, hanem a kolónia által elorzott jogról.
– Holnap a generátor-egységig kell eljuttatnunk – döntött János halkan, miközben tekintete szilárd maradt. – A hajnali váltás fojtott homályában.