A padló alatti lehelet

János nem teketóriázott. Mihelyt a fémcsizmák zaja teljesen elenyészett a folyosón, félrehúzta a vastag pokrócot, és kiakasztotta a padlólemez rejtett zárját. A résből meleg, gőzös levegő áramlott ki, s vele együtt a szűk résbe szorult jövevény fojtott köhögése. János megragadta a férfi karját, és erőt kifejtve felsegítette a nyirkos mélyből.
Alinda gyors mozdulattal egy elnyűtt kulacsból vizet öntött a jövevény tenyerébe, miközben tekintete újra s újra a falra szerelt digitális kijelzőre tévedt. A pirosan vibráló számok a másnapi normát mutatták.
– Ötszáz watt plusz mindkettőnknek – mondta halkan a lány, s hangjában ott rejtőzött a tehetetlen düh. – A Kolónia nem embert lát bennünk, csak fordulatot a tengelyen. Ha nem teljesítünk, megvonják a fejadagot.
Nagymama csendesen megrázta a fejét, és az ismeretlen meggörnyedt vállára terítette a kopott plédet.
– Amíg megosztjuk a falatot és kiállunk egymásért, nem váltunk géppé – felelte az öregasszony. – Az ember nem attól ember, hogy hány kilowattot táplál a hálózatba, hanem attól, hogy elutasítja a puszta alkatrésszé válást.
János Alinda mellé lépett. Ujjai óvatosan megérintették a lány feszült kezét, s a lassú, bizalmas gesztusban több döntés volt, mint bármely nyílt lázadásban. Átvállalja a lány normájának egy részét, bármibe kerüljön is.