A fémháló árnyékában

A nehéz fémfedél éppen akkor zökkent a helyére, amikor a folyosó felől megszólalt a csizmák egyenletes, fémes koppanása. János egy gyors mozdulattal rátolta a kikopott pokrócot a padló nyílására, majd Alinda mellé lépett. Az ajtó feletti visszaszámláló nullára ugrott, s a zár zümmögve kioldott. Egy Őrszem állt a küszöbön, kezében a sárgán derengő hőkamerás szkennerrel.
A vizsgáló fénysugár lassan végigpásztázta a szűk helyiséget. Az Őrszem arca hideg volt, mint az öntöttvas; számára a fülkében állók nem egyének, hanem puszta energiatermelő egységek voltak a kolónia nagy egyenletében. A monitor három testmeleg-jelet mutatott ki: Jánosét, Alindáét és a Nagymamáét. A padló alatti csőhálózatban futó forró gőz elfedte a rejtőzködő menekült jelenlétét.
– Minden létszám megvan – morogta az Őrszem, de tekintete egy pillanatra megállapodott János megfeszülő vállán. – A holnapi műszakban a termelési normát ötszáz watttal megemelték. Ne késsetek.
Amikor a nehéz ajtó újra rázáródott a fülkére, a csend szinte tapinthatóvá vált. Nagymama lassan az asztalhoz lépett, és elgyötört kezét a hideg fémre fektette. Alinda Jánosra nézett, s a lány szemeiben ott bujkált a kérdés, amely mindannyiuk mellkasát feszítette: mit ér az élet, ha a mindennapok csak a pedálok hajtásáról és a túlélésről szólnak? János megértette a néma tekintetet. Az emberség nem a kolónia által mért kilowattokban rejlett, hanem abban a dacos elhatározásban, hogy védelmezik egymást a sötétségben.