A váltás ritmusa

A fülke szűk levegőjét hirtelen átjárta a kolónia központi szirénájának tompa, mély búgása. Ez volt az esti váltás jele, az a megfellebbezhetetlen ritmus, amely 2050 óta irányította a föld alá kényszerült nemzedékek életét. János elengedte Alinda kezét, és az ajtó melletti apró monitorra pillantott, ahol sárgán villogott a szektorellenőrzés visszaszámlálója.
– Mindjárt indul a létszámellenőrzés – mondta János fojtott hangon, miközben a zár mechanikáját ellenőrizte. – Az Őrszemek ilyenkor minden lakóegységet végigpásztáznak.
A Nagymama halkan a padló felé mutatott, ahol egy kikopott fémfedél rejtőzött a kényelmetlen fekhely alatt. Családjuk már 2050 óta ebben a fülkében próbált megmaradni; a szüleiktől örökölt csőhálózat minden rejtett zugát fejből ismerték. A kolónia falai között felnőtt nemzedékek számára ez a szűk, rozsdás tér jelentette az egyetlen ismert otthont, míg a kinti napfény csupán fakó, elfeledett meseként élt tovább a korábbi generációk emlékeiben.
– Húzzátok be a padló alá – utasította őket a Nagymama, miközben óvatosan felsesegítette a gyenge ismeretlent. – Ha a hálózat újraindul, a szenzorok a testmeleget is mérik. Csak a régi szellőzőjárat takarja el.
Alinda gyors mozdulatokkal segített Jánosnak leereszteni a menekültet. A lány szívében a szorongás mellett dacos elszántság ébredt: nem hagyhatták, hogy a szigorú napirend elnyelje az utolsó emberi gesztusokat. Jánosra nézett, s a pillantásukban benne volt a néma ígéret, hogy a kolónia rabságában is megőrzik egymás iránti bizalmukat.