A bizalom szorítása

A fáradt idegen a sarokba húzódva, reszkető kézzel itta a langyos teát, miközben a Nagymama csendes gondoskodással igazította meg rajta a gyapjútakarót. János a fülke fémajtójának dőlt, a tekintete a szűk helyiségre szegeződött, de a figyelme minduntalan Alindára terelődött. A lány ujjai még mindig remegtek a veszélyes hajsza után, ahogy a fémlemez szélét markolta.
– Megcsináltuk – suttogta Alinda, és János felé fordult. A tompa világításban a tekintetében ott bujkált az a dacos remény, amit a Nagymama régi meséi ültettek el benne: a nyitott égbolt és a szabad szél ígérete. – De ha az Őrszemek újraindítják a hálózatot, azonnal átvizsgálják a szektort. Nem marad sok időnk.
János közelebb lépett a lányhoz. Egy pillanatra megfeledkezett a kolónia szigorú szabályairól, a napirendről és az állandó megfigyelésről. Gyengéden megragadta Alinda hideg kézfejét; a szorítása határozott volt, teli elfojtott, most mégis felszínre törő aggodalommal és ragaszkodással.
– Nem hagyom, hogy rátok találjanak – mondta János fojtott, mély hangon, egyenesen a lány szemébe nézve. – Nem csak a túlélésért csinálom ezt, Alinda. Hanem miattad.
A lány tekintete megszelídült, s a szűk kabinban egyetlen pillanatra megszűnt a falak mögött zúgó gépbirodalom. A Nagymama a háttérben hallgatott, tudván, hogy az ilyen igaz pillanatok tartják életben az embert a vas és beton szorításában.