A tizennegyes fülke csendje

A rácsos fémzsaluk mögött már halkan zümmögött a lakószektor esti szellőzőrendszere. János óvatosan fojtotta el a lépteit, majd felnyúlt a mennyezeti lámpa vezetékéhez, és egyetlen rutinos mozdulattal meglazította a csatlakozót. A folyosó sárgás fénye villant egyet, mielőtt tompa, barátságosabb derengéssé szelídült volna.
– Itt jobbra – suttogta Alinda, és gyengéden megragadta az ismeretlen karját. A jövevény szinte magán kívül, tágra nyílt szemmel bámulta a szűk ajtók egymásba futó sorát. A lány nem teketóriázott tovább: a 14-es számú fülke lemezajtójához lépett, s a megszokott ritmusban háromszor koppintott a fémre.
Az ajtó résnyire nyílt, s a nyílásban feltűnt a Nagymama barázdált, szigorú arca. Tekintete végigsiklott a kifulladt társaságon, majd megállt az ismeretlen megtört, megriadt alakján. Egyetlen bíráló szó nélkül lépett félre, utat engedve a három menekülőnek, miközben János gyorsan behúzta maga után a nehéz, szigetelt ajtószárnyat.
A szűk fülkében a melegített szintetikus tea gőze keveredett a bezártság dohos levegőjével. A Nagymama nem kérdezősködött sem a túlterhelt hálózatról, sem a felhalmozódott büntetőpontokról. Helyette felkapott egy kopott, durva gyapjútakarót, és szó nélkül az ismeretlen reszkető vállára terítette.
– A monitorok kikapcsoltak a szektorban – mondta az idős nő halkan, miközben egy fémbögrét nyomott az idegen kétségbeesett markába. – De a váltási idő hamarosan lejár. Ha valaha is meg akarjátok érteni, mi teszi az embert emberré ebben a gépezetben, az első lecke az, hogy a rászorulót soha nem hagyjuk lent a sötétben.