Hús és fém határán

Alinda nem várta meg, míg az Őrszemek vizuális szenzora végleg azonosítja. Hátrálva besiklott egy elágazó kábelalagút sötétjébe. Mielőtt az acélcsizmák koppanása közelebb ért volna, egy kéz megragadta a csuklóját, és berántotta a keskeny szellőzőnyílás mögé.
– Eszednél vagy? – szisszente L656, ahogy a lány hátát a hideg fémlemezhez szorította. – Ha elkapnak az L-szektor előtt, a te kvótádat is azonnal nullázzák.
– János bent van – suttogta Alinda, miközben a fiú ujjaiból áradó melegséget figyelte a bőrén. A szűk helyen összeérő válluk emlékeztette arra a tilalomra, ami a Generátor egységben minden emberi közeledést tiltott. – Nem hagyhatom ott.
– Nem tudsz rajta segíteni, ha téged is elvisznek – felelte L656 szigorúan, de tekintetében a fegyelem mögött részvét bujkált. Lassan elengedte a lány csuklóját. – Menj vissza a fülkébe. Én figyelem az átjárót.
Alinda bólintott, majd a falak mentén visszasietett a C-szektor hálókörletébe. A sarokban ülő nagymama éber szemekkel várta.
– Nem jutottál be, ugye? – kérdezte az idős asszony halkan.
– Az Őrszemek ott állnak – ülte meg Alinda az ágy szélét, s tekintete a sötét plafonra révedt. – De L656 ott volt a szervizjáratban... Mama, hogyan marad ember az ember, ha a kolónián még az egymás iránti érzés is tiltott energiának számít?
– Amíg megremeg a kezed a másikkal érintkezve, kislányom, addig a gépek nem tudtak teljesen szétszedni titeket – felelte a nagymama, s simogatva Alinda vállát, a folyosóról beszűrődő fémes zúgást hallgatták.