A visszautasított fejadag

A reggeli műszakváltás éles szirénája végighasított a C-szektor fémfalain. Alinda türelmetlenül pattant fel a keskeny nyoszolyáról, s elméjében még mindig a tehetetlen düh kavargott. Kint a szűk folyosón a lakók már némán sorakoztak az adagolóautomaták előtt, várva a napi szintetikus masszát.
János az L-szektor felőli ellenőrző sáv szélén állt a pedálok melletti munkacsoportban. Sápadt volt, ujjai vibráltak a kimerültségtől és a félelemtől, ahogy a műanyag csészéjét szorította. Amikor az Őrszem vizuális szenzora egy pillanatra elfordult a transzformátor ellenőrzéséhez, a fiú hirtelen mozdulattal lecsapta a saját szűkös adagjának a felét, és kétségbeesetten Alinda nagymamája felé nyújtotta a meleg ételt.
– Vedd el... neki kell – suttogta János szaggatottan, riadt tekintettel méregetve a sötétített maszkos alakot.
Az idős asszony azonban hirtelen hátralépett, és keményen eltolta a fiú kezét.
– Nincs rá szükségünk! Térj vissza a munkádhoz! – vágta rá szigorúan, hangosan eltagadva az összefogást, nehogy a tiltott fejadag-megosztás miatt mindhármuk kvótáját nullázzák.
– Mit csinálsz, mama?! – csattant fel Alinda meggondolatlanul, és dühösen megragadta a nagymama rászoruló karját. A lány szemeiben a megalkuvás elleni lázadás égett, miközben az asszony reszkető, szoros markolása az óvó félelmet tükrözte. Az emberi kötelék most nem vigaszt, hanem maró fájdalmat szült a gépies fegyelem árnyékában.