A külső övezet jövevénye

A szektorhatár feszültségét hirtelen fémes robaj törte meg. A nehéz zsilipajtó csikorogva gördült oldalra, s az Őrszem hűvös fénycsóvája a C-szektor sötétjébe hasított. A fejadag-elosztó körüli néma tolongás azonnal feloszlott, ahogy egy magas, szikár férfi lépett be a csarnokba a fegyveres kísérők kíséretében.
A jövevény vastag, megkopott köpenyt viselt, s a tekintetében nem a megszokott, fásult félelem bujkált. Kovács volt az, akit fegyelmi okokból helyeztek át a tizennégyes fülke melletti körletbe. Amikor a szektor ellenőre keményen rászólt, hogy azonnal álljon be a dinamókísérő sorba, a férfi kimérten megállt, s hangja szinte visszhangzott a fémfalak között.
– Megjártam a külső légió határait – jelentette ki nyugodt, mégis kemény hangon, átható tekintettel méregetve a tisztségviselőt. – Nem ijeszt meg a szintkvóta, de az értelmetlen sanyargatást nem fogadom el.
Alinda elfojtotta a lélegzetét. A lány szeme tágra nyílt a csodálkozástól: ebben a fojtogató világban még soha senki nem mert így beszélni a hatalom képviselőivel. A nagymama riadtan húzta hátrébb a lányt, míg János a pedálok mellől, reszkető kézzel figyelte a jelenetet. A jövevény kiállásában Alinda megérezte a remény szikráját – a bizonyítékot arra, hogy a kolónia rácsain túl is létezik tartás, s van még kiút ebből a sötétségből.