Hajthatatlan szavak

A vörös fénypászmák végül továbbsiklottak a szürke falakon, s L656 nehéz léptei elhaltak a folyosó kanyarulatában. Nagymama csöndesen kifújta a levegőt, majd Alinda karjába kapaszkodva kivezette a lányt a falmélyedésből. Nem vártak tovább: az L-szektor lakóövezete felé siettek, mielőtt a szintfelelős végleg lezárta volna a szektorajtókat.
A hálókamrák előterében azonban szokatlan feszültség fogadta őket. A közös folyosó közepén egy idegen férfi állt, kopott munkásruháján az alsóbb szintek kormos jelzésével. Kovács, a szektorfelügyelő elállta az útját, kezében a regisztrációs táblával.
– Itt nincsenek különjogok! A napirend mindenkire vonatkozik, akit áthelyeznek hozzánk – csattant fel Kovács hangja.
– Én a külső védelmi légióban szolgáltam, nem a pedálok felett – felelte az új lakó emelt fővel, megvetően mérve végig a felügyelőt. – Ott megtanultuk, hogy az ember nem egy alkatrész a gépezetben.
Alinda megtorpant. A szó, hogy „ember”, ritkán hangzott el ebben a nyers tónusban a folyosókon. Nagymama gyengéden megérintette a lány vállát, és a szemében felcsillant a régi emlékek melege.
– Látod, Alinda? – suttogta az idős asszony, miközben óvatosan kikerülték a vitatkozókat a fülkéjük felé. – Akiben megmaradt a tartás, azt semmilyen szabályzat nem törheti meg teljesen. Így szerettek régen is: bátran, a tilalmak ellenére.
Az új jövevény jelenléte felbolygatta a szektor elfojtott csendjét. Alinda a fekhelyére lépve a kormos tenyerére nézett, s szívét átjárta a remény, hogy János a szellőzők mélyén ugyanezzel a hajthatatlan erővel küzd a túlélésért.