A megszabott léptek — új hang

A fémrács halkan kattant a helyére. Alinda ujjaival még megérintette a hideg vasat, de a Nagymama határozott mozdulattal megfogta a csuklóját, és a főfolyosó felé húzta. Az elfeledett járatok sötétjében nem volt idő a tétovázásra; a váltást jelző sziréna alacsony, morgó hangon megszólalt a falak mögött.
– Gyorsabban! A kettes ellenőrzőpontnál már regisztrálják a jelenlétet – suttogta az idős asszony. Lépteik ritmusa egybeolvadt a körülöttük futó csővezetékek lüktetésével. Nem önálló emberként haladtak a folyosón, hanem a rendszer láthatatlan elemeiként, kiknek minden másodpercét mérte a központi óra.
Alinda menet közben a tenyerét nézte, amelyen ott sötétlett a szellőzőrács kormos lenyomata. A generátorok zúgása felerősödött, ahogy megközelítették a csillepálya felőli kijáratot. Odalent a mélyben névtelen munkások izzadtak a pedálok mögött, akik szabotálták a szenzorokat Jánosért. Ez az életkockáztatás egyetlen társukért többet jelentett a kolónia minden szabályzatánál.
A saroknál hirtelen vörös villanással gyúlt készültségbe a világítás. L656 sziluettje vetült a szürke betonfalra a szintfelelősök járőrével. A Nagymama egyetlen mozdulattal rántotta be a lányt az egyik munkaállomás falmélyedésébe. A gépi intrikák hálójában az emberi méltóság most ebben a néma, közös rejtőzésben vizsgázott.