A váltás kódja

János nagyot nyelt, és a fájdalomtól csikorgó fogakkal feltolta magát a fémrácson. A szellőzőakna mélyéről hirtelen ritmikus, fémes kopogás terjedt végig a csöveken: három rövid, két hosszú ütés. A hang végigrezgett a nyirkos falakon, megtörve a generátorok egyhangú zúgását.
– Ez... ez a dinamóterem felől jön – suttogta Alinda, miközben ijedten a nagymamájára nézett. – Észrevették?
– Nem – rázta meg a fejét János rekedten. – Ez a váltás titkos kódja. A fiúk a csillepályánál tudják, hogy kiestem a sorból. Áthidalják a szenzorokat.
A Nagymama összeszűkült szemmel hallgatta a csővezeték vibrálását. Tudta, mit jelent ez: a kolónia engedelmes fogaskerekei között apró, láthatatlan szikra gyúlt. Valakik odalent, a pedálok mögött az életüket kockáztatták egyetlen szabotált áramkörért, hogy időt nyerjenek neki.
– Három perced van, mielőtt az L656 felülírja a rendszert és az Őrszemek visszakapcsolnak – mondta az idős asszony, s hangjában a félelem mellett most először kemény elszántság bujkált. – Menj! Mi visszatérünk a körletbe, mielőtt a létszámellenőrzés elindul.
János bólintott, majd óvatosan bemászott a szűk járat sötétjébe. Egyetlen visszanézéssel elköszönt tőlük, s a fémes szagú félhomály elnyelte alakját. Alinda és a Nagymama gyors mozdulatokkal helyére illesztették a szellőzőrácsot, majd elindultak vissza, a kolónia könyörtelen napirendje felé.