Csendes oltalomban

A szűk, elfeledett járat sötétjében a nedves sziklafalak szinte elnyelték a lépteik zaját. János nehézkesen roskadt le a dohos fémrácsok melletti beugróba, miközben Alinda egy rongydarabbal próbálta csillapítani a férfi égési sebének lüktetését. A falak túloldaláról még átszűrődött a generátorok tompa robajlása, de itt, a szellőzőrendszer mélyén egy pillanatra megszűnt a kolónia szigorú napirendje.
János a Nagymamára nézett. A sérülései ellenére a tekintetében nem a fájdalom, hanem egy régóta elfojtott, meleg tisztelet csillant meg.
– Nemcsak Alindának tartozom köszönettel – szólalt meg halkan a férfi, s hangjában a G534-es kódszám mögött megbújó, megtört ember szólalt meg. – Te voltál az egyetlen az L-szektorban, aki nem puszta energiatermelő egységként nézett rám. Évek óta őrzöm azt a csöndes pillantást, amit a váltáskor adtál.
A Nagymama mereven állt, tekintetét a járat sötétjére szegezte. A kolónia törvényei szerint a személyes kötődés veszélyes fegyelmi vétség volt, amiért azonnali elkülönítés járt.
– Ne beszélj oktalanságokat, János – felelte szinte keményen, de a szavait megszakító apró szünet elárulta. – A szabályok nem ok nélkül léteznek. Ha feladjuk a fegyelmet, elpusztulunk.
Alinda látta, ahogy a Nagymama keze megremeg, mielőtt óvatosan betakarta volna János megégett vállát. A szigorú álarc mögött ott bujkált az a mély megértés és gyengédség, amit az idős asszony az eltelt évtizedek alatt sem tudott teljesen kiölni magából.