Üzenet a csöveken át

Alighogy Alinda leült a szűk fekhely szélére, a falakba épített hangsugárzókból éles, szaggatott szirénázás csapott le a hálókamrákra. A mennyezeti csövek mentén vörös vészfények gyúltak, vibráló sötétbe vonva a szektor szürke acéllemezeit. Kovács rekedt hangja recsegett a központi hangszóróból, az L-szektor azonnali lezárását követelve.
– L656-os járőregység, biztosítsák a főfolyosót! – ordította a szektorfelügyelő, de szavait csakhamar elnyomta a hidraulikus gátrendszerek fémes zúgása.
Nagymama megragadta Alinda csuklóját, s visszahúzta a fülke mélyére. Az ajtórésen át látni lehetett, ahogy az új lakót két őrszem szorítja a fémfalhoz, miközben L656 nehéz léptei ütemesen közeledtek a vakító vörös derengésben. A kolónia merev napirendje egyetlen pillanat alatt váltott át kíméletlen védelmi protokollra.
Ekkor a fekhely melletti vastag fűtéscső felől apró, ritmikus koppanások sora futott végig a vaslemezen. Három rövid, két hosszú rezgés. Alinda lélegzete elakadt: János jelzése volt az. A fiú a szellőzőaknák és csővezetékek csapdájában kihasználta a sziréna okozta zűrzavart, és lefelé tört utat magának.
A lány a meleg fémre tapasztotta a tenyerét, érezve a csőben lüktető apró ütéseket. Ebben a számkivetett, gépies világban ez a halk kopogás maga volt az emberi tartás: egy elfojthatatlan jel a falak mögül, amely nem engedte, hogy a félelem elnémítsa őket.