Földelt feszültség

János nem habozott tovább. A falból kiálló, rozsda marta manuális leválasztó karhoz lépett, jól tudva, hogy a kolónia szabályzata szerint a hálózati áthidalás súlyos szabotázsnak számít. Egyetlen határozott rántással lekapcsolta a raktár C-ágát, feláldozva a saját szektoruk későbbi energiafogyasztási kvótáját. A csövekben sivító feszültség tompa dörrenéssel halt el, a mennyezeti szikrázás megbicsaklott, s a csarnok hirtelen néma sötétségbe borult, amit csak a vészvilágítás halvány narancssárga fénye tört meg.
Alinda nem a kialvó szikrákat nézte, hanem Jánost. A fiú mozdulatában nem volt megfontolt mérnöki számítás, sem a kolónia által sulykolt rideg hatékonyság. Egyszerűen nem hagyta,hogy az ismeretlen kiégjen a túlterhelt áramkörök között. Ebben a veszélyes, engedetlen mozdulatban felsejlett a válasz arra a kérdésre, ami gépies hétköznapjaik alatt lappangott: emberré nem a kiszabott normák teljesítése teszi az egyént, hanem a döntés, hogy megvédjen valakit, akitől semmit sem vár viszonzásul.
– Ha a vezérlő érzékeli a kézi leállítást, az Őrszemek perceken belül ideérnek – mondta János halkan, miközben a tenyerét dörzsölte, amit megégetett a forró fémkar.
A rekeszek mögül lassan előmászott a menekült. A falhoz lapulva, megtört tekintettel nézett rájuk, mintha nem értette volna, miért kockáztatta meg két idegen a büntetést érte. Alinda határozott lépéssel közelebb lépett hozzá, és kinyújtotta a kezét. A kolónia szigorú napirendje és az elvárt engedelmesség fala ezen a néma ponton végleg megrepedt.
– Nem maradhatunk itt – suttogta Alinda, s a döntése már nem csupán a menekülésről szólatott, hanem arról a felismerésről, hogy a kolónia rideg mechanikájával szemben végre saját sorsuk irányítóivá váltak.