Az elágazás árnyékában

János egyetlen határozott mozdulattal feszítette ki a raktár hátsó falában lapuló, elrozsdásodott szellőzőrácsot. A fém sikoltó hangot adott az elfojtott homályban, de nem volt idő óvatosságra. Az állomás távoli szekcióiból már hallatszott a hálózati zárlat miatti tompa riadó, s a nehéz, ütemes léptek zajából tudni lehetett: az Őrszemek elindultak a lekapcsolt C-ág felé.
– Erre! A régi csőalagút az elfeledett járatokba visz – sürgette őket János, miközben megragadta a bujkáló elnyűtt kabátját. A férfi bizonytalanul tántorgott, lábát alig bírta emelni az éhezéstől és a hosszú bujkálástól. Szemében nem rémület, hanem egyfajta beletörődő fásultság égve maradt szikrája derengett.
Alinda átkarolta a férfi másik oldalát. A kolónia szigorú szabályai szerint egy átirányított vagy selejtesnek bélyegzett egyén mentése azonnali megsemmisítést vagy kényszermunkát vont maga után. Ha elkapják őket vele, nincsen bocsánat; a saját jövőjüket kockáztatták egy olyan emberért, akinek még a nevét sem tudták. Mégis, ahogy a férfi hideg ujjai rászorultak Alinda vállára, a lány megérezte a döntés súlyát. Ez már nem csupán elkerülhetetlen szabályszegés volt, hanem az élet választása a gépies rendszer ellenében.
A szűk, elfeledett járat sötétjében a gőzcsövek sziszegése elfedte a lépteiket. János haladt elöl, megperzselt tenyerével a fal nedves tégláit tapogatva. Amikor elérték az első elágazást, a riadó fémes hangja már a hátuk mögötti csarnokban visszhangzott. A menekült megtorpant, és erőtlenül megpróbálta kibontani magát a szorításukból, mintha fel akarná ajánlani magát, hogy a többiek megmenekülhessenek.
– Nincs visszaút – nézett rá Alinda keményen, visszahúzva a férfit a sötétbe. – Együtt jutunk át, vagy sehogy.