Fojtott ígéret a járatban

János lassan felegyenesedett, és a szellőző nyílása felé pillantott, ahonnan Gábor bácsi egyenletes, fojtott pedálozásának zaja szűrődött át. A 84-es alany légzése kissé kisimult a tápoldattól, de a bőre még mindig lázas és nyirkos volt a csövek hidegében. Alinda kétségbeesetten szorította a kiürült műanyag tasakot, szeme kérdőn tapadt a férfi széles, megviselt sziluettjére.
– Előre kell mennem az ellenőrző ponthoz, mielőtt az őrszemek lezárják a szektort – mondta János halkan. Megigazította a kopott munkászubbonyt, amelynek mellkasán a G534-es sorozatszám már szinte teljesen lekopott az évek során.
– És a Nagymama? – kérdezte Alinda suttogva, miközben óvatosan betakarta a fiú vállát egy elhagyott szigetelődarabbal. – Tudod, hogy aggódik miattad. Tegnap is figyelmeztetett: ha a szabályzat ellen vétesz, téged is leállítanak.
János mozdulata egy pillanatra megmerevedett. A szigorú, céltudatos arcvonások mögött felderengett az az elfojtott gyengédség, amit a kolónia kíméletlen törvényei évtizedek óta bűnnek és energiapazarlásnak tekintettek. Nagymama mindig elutasította őt, valahányszor János közeledni próbált hozzá: a nő mereven tartotta magát a kolónia előírásaihoz, tiltva minden személyes kötődést. János mégis tudta, hogy a Nagymama hűvös távolságtartása mögött elfojtott féltés húzódik. Az idős asszony csak így tudta megóvni őt a megtorlástól.
– Mondd meg neki, hogy a váltás után a turbináknál várom – suttogta János, és a hangja most először veszítette el a megszokott, gépies keménységét. – Ha a rendszernapló nem jelez eltérést, visszajövök. Érte is, és tiértetek is.
Alinda bólintott. János nem teketóriázott tovább: nesztelen léptekkel megindult a járat mélye felé, hogy felmérje a terepet a C-szektor felé vezető úton.