A csövek árnyékában

János nem teketóriázott tovább. Átkulcsolta a fiú csontos mellkasát, és fél kézzel megemelte a tehetetlen testet. Alinda a lábainál fogva segített: a meggyötört test szinte semmit sem nyomott, mintha a kolónia kíméletlen fogaskerekei már az utolsó adag életet is kipréselték volna belőle. Lépteik nesztelenül koppantak a fülke-14 szűk nyílásánál, amíg Gábor bácsi hátul, a pedálokba kapaszkodva küzdött minden egyes wattért.
A szellőző mögötti elfeledett járat sötétje nyirkos volt és csípős rozsdaszagú. János óvatosan leültette a fiút a padlót borító hűtőcsövek közé. A 84-es alany tekintete üvegesen tapadt a kopott fémfalra; a szája széle megrebbent, mintha mondani akart volna valamit, de hang helyett csak gurgulázó levegővétele hallatszott.
– Mi lesz vele, ha megtalálják? – suttogta Alinda, miközben átsimított a fiú nyirkos homlokán. A lány ujjai remegtek. Eszébe jutott, amit a Nagymama mesélt a régi időkről: akkor még nem számok szerint mérték az embert, és senkit sem hagytak elsorvadni egy gép mellett.
– Nem találják meg. De ha a pulzusa tovább esik, a szenzorok biológiai hulladékként regisztrálják – felelte János hideg, céltudatos hangon, de a szeme sarkában felcsillanó feszültség elárulta a kétségbeesését. – Ha túléli az éjszakát, át kell juttatnunk a C-szektorba.
Alinda előhúzott a zsebéből egy félig elhasznált szintetikus tápoldatos tasakot, és apró cseppekben a fiú ajkára préselte. A 84-es alany kinyitotta a szemét, és egy pillanatra, a vakító félelem mögött, megcsillant benne a felismerés szikrája.