A hiányzó wattok — új hang

János megszakította a vitát. Megragadta a szellőzőrács fémkeretét, és egy határozott rántással kiemelte a helyéről. A sötét résből nehéz, párás levegő csapott ki, s a mélyben lapuló 84-es alany reszkető, átizzadt alakja előbukkant.
A fiú karjai szinte teljesen elsorvadtak; a bőre szürkén tapadt a kiálló bordákra. A kolónia szigorú fejadagjai már a puszta biológiai funkcióit sem tudták fedezni. A dinamók nem csupán a mozgást hajtották, de szisztematikusan elszívták a testhőt, az izomtömeget és a maradék életerőt is. A gépnek nyers energia kellett, az ember pedig lassan elégett a rendszert tápláló körforgásban.
– Tizenöt percünk maradt – sziszegte János, miközben kiemelte a félájult testet a szűk járatból. – Az őrszemek az átfolyási napló alapján pontosan látni fogják a fülke watt-veszteségét. Ha ránk nyitnak, minket is leminősítenek.
Gábor bácsi szótlanul a pedálokhoz lépett. Ránehezedett a nehéz vaslemezekre, és dühödt, egyenletes ritmusban hajtani kezdte őket, hogy a fali műszer mutatója visszatérjen az alapjáratra. Homlokán sűrű izzadságcseppek gördültek le, tüdeje sípolva küzdött az oxigénhiányos levegővel.
– Vigyétek az elfeledett járatok felé! – lihegte az öreg, miközben a lábai már a kimerültségtől remegtek. – Alindával átvesszük a hiányzó fordulatszámot. Még van bennünk annyi kalória, hogy elfedjük a hiányt.
Alinda odalépett, és megfogta a 84-es alany hideg csuklóját. A gyenge, szaggatott pulzus emlékeztette arra, mivé válik mindannyiuk teste a falak között: puszta üzemanyaggá.