Feszültség a sötétben — új hang

A falba vésett jelet hirtelen éles, kékes fényszikra takarta el: a fejük felett húzódó vastag főkábelek nehézkesen megvonaglottak. A kolónia túlterhelt hálózata csikorgó feszültségingadozással reagált a felső szektorok megnövekedett áramigényére. A dinamóteremben izzadó munkások hiába pörgették a pedálokat, a rendszer az összeomlás szélén táncolt. A szigetelésből égett műanyag szúrós szaga szivárgott.
– Átcsaptak a trafók – suttogta János, és hirtelen visszahúzta a kezét a forró betontól. – A hálózat képtelen elbírni a terhelést. Ha lesül a fővezeték, automatikusan lezárják ezt a szakaszt.
– Kizárnak minket? – kérdezte Alinda szaggatottan. A sötétben szorosabban simult a Nagymamához, miközben a vezetékek ritmikus, fülsiketítő zúgásba kezdtek.
– Régen tisztelték az áramot – mondta a Nagymama halk, de határozott hangon. – Nem sajtoltak ki minden egyes wattot az utolsó leheletünkből. Ez a telhetetlen gép felemészti önmagát.
János a folyosó sötét mélye felé mutatott, ahol a kábelek egy rozsdás elosztóba torkolltak. Az automata védelmi reteszek nehéz fémes csattanása már visszhangzott a távolban; ha a túlterhelési szervizretesz leesik, örökre ebben a vakfoltban rekednek.
– Mozgás! – sürgette őket János, és megragadta a Nagymama karját, hogy áttolják magukat a szűk, gőzölgő szűkületen, mielőtt a csapda végleg bezárulna.