Az elfeledett menedék

A szűk résen átpréselve magukat a porleplezte, hűvös csőjáratba jutottak. A fémes csattanás mögöttük végleg elvágta a visszautat a túlterhelt fővonal felé, kizárva a fővezetékek fülsiketítő zúgását. A homályos alagút mélyén azonban nem a várt puszta sötétség fogadta őket, hanem egy rögtönzött olajmécses remegő fénye.
A fal tövében, egy rozsdás szellőződobozon egy szikkadt, kemény vonású férfi ült. A szektor megbízott felelőse feszülten állt felette, csípőre tett kézzel méregetve a jövevényt, aki alig pár napja fészkelte be magát a tiltott zóna szélére.
– Nem tartozol ehhez a blokkhoz, és a fejadag-listán sem szerepelsz – utasította vissza a jelenlétét a tisztségviselő, miközben Jánosék óvatosan közelebb léptek.
A férfi fel sem nézett, csak a bakancsa fűzőjét húzta szorosabbra. Hangja nyers volt és szokatlanul magabiztos.
– Az idegen légióban nem kérdezték a blokkszámot, amikor a külső védműveknél fagytunk – felelte szárazon. – Ott megtanultuk, hol kell meghúznia magát az embernek, ha a központi vezérlés elkezdi felemészteni a saját tartalékait. Nem megyek sehova.
Alinda megtorpant a férfi nyers fellépésétől, de a Nagymama tekintetében felvillant az elismerés. János a két feszült alak közé lépett: látszott, hogy az új lakó felbukkanása a lezárt járatban végleg felborítja a kolónia megszokott erőviszonyait.