A test mércéje

A tisztviselő tehetetlenül morogva visszalépett, mikor a fejük felett húzódó feszültségkábelből éles szikra pattant ki. A csőjáratot addig átmelegítő langyos levegő érezhetően hűlni kezdett; a kolónia központi hálózata megint több energiát szívott el a szélről, hogy a belső szektorok világítását fenntartsa.
– Ha a dinamóteremben nem tekerik elegen a pedálokat, itt lent hűl ki legelőször minden – jegyezte meg az új lakó szárazon, miközben felállt a rozsdás szellőzőről, és megigazította a falra rögzített, kézzel barkácsolt kis szerkezetét. – A Rendszernek csak a mi izomerőnk kell. Kiszívják a meleget a testünkből, a számlát meg nekünk nyújtják be.
Alinda fázósan dörzsölgette a karját, és a nagymamájához bújt. Az idős asszony meleg kézzel fogta át a lány vállát, és halkan, meleg tónusú hangon szólalt meg:
– Régen a fiatalok szaladtak a tengerparton, meg táncoltak a naplementében, Alindám. Az emberi test ereje az örömre való volt, nem arra, hogy elhasznált alkatrészként forgassuk egy vasóriás fogaskerekeit. De a belső tüzünket nem tudják dróton elvezetni.
János bólintott, és figyelmesen méregette a férfi rögtönzött berendezését, amely a cső maradék hőjéből nyert pár wattot.
– Nem bántani jöttél ezt a helyet, hanem túlélni – mondta János halk, határozott hangon. – Gyere velünk beljebb! Ha a hálózat így ingadozik, a biztonsági reteszek hamarosan lecsapódnak.
Az idegen egy pillanatig a homályos alagútra nézett, majd felkapta a vállára az elnyűtt szövettáskáját, s a csoport együtt indult el a szűkülő járat mélye felé.