A fény joga — folytatás

A szűk folyosó hirtelen egy régebbi, íves falú csomópontba torkollott, ahol a falak acélborításán nem a kolónia megszokott sárgás réslámpái pislákoltak, hanem rozsdás, rézbe vésett ábrák törtek át a porrétegen. Az új lakó megállt, és a táskájából előhúzott apró, kézi akkumulátoros lámpájával rávilágított az egyik karcolatra: egy korongot ábrázolt, amelyből sugarak indultak ki a földfelszín irányába.
– A felszíni kollektorok régi térképe – suttogta a férfi, ahogy végighúzta az ujját a véseten. – A felmenőink nem azért építették azokat a napelemeket odafent, hogy egyetlen gép szívja el a meleget, minket pedig sötét lyukakba zárjon. Ezt az örökséget nekünk hagyták. Mi vagyunk a napfény igazi örökösei, nem a hálózat központi magja.
Alinda közelebb lépett, és megérintette a hideg fémbe karcolt sugarakat. A tekintete megszelídült, ahogy a Nagymamájára nézett, aki bátorítóan bólintott felé.
– Úgy van, kicsim – szólt az idős asszony halk, biztos hangon. – Bármennyire próbálják elfeledtetni velünk, a testünk még emlékszik a napsütésre. És aki emlékszik, annak joga van visszakövetelni a fényt.
János a csatorna mélyéről hallatszó tompa kattanásra figyelt fel: a biztonsági reteszek elindultak lefelé a távoli kapukban, de a csomópont feletti szellőzőből friss, hűvös, szabad levegőáramlást érzett. Nem a kolónia újrahasznosított szagát, hanem a külvilág távoli előszelét.
– Nem zártak még be minket – mondta János, és megfogta Alinda kezét. – Ha eljutunk a kollektorok vezérlőjéig, a kolónia nem tehet többé úgy, mintha a nap az ő magántulajdona lenne.