A falba vésett nyom

A karbantartó ajtó nehézkesen csapódott be mögöttük, elvágva a fülkesor felől érkező megszokott gépzajt. A folyosón eluralkodó csönd sűrű volt és nyomasztó, de nem a hálózat holt csöndje, hanem a vakfoltok nyugalma. János a fal hideg betonjának támaszkodva próbált egyenletesen lélegezni, miközben a fülét az ajtó fémjére tapasztotta.
– Itt már nincsenek szenzorok – suttogta János. – A rendszer vak ezen a szakaszon.
Alinda óvatosan lépkedett a törmelékes padlón, szorosan fogva a Nagymama reszkető, meleg kezét. A lány szívét még fojtogatta a félelem, de a félelem mélyén megmozdult valami új és ismeretlen érzés: a feltétlen bizalom. A Nagymama gyengéden megszorította a lány ujjait, ahogy régen a mesék alatt tette, amikor még a korlátok nélküli emberi érintésekről beszélt.
– A nagyapád a szabad ég alatt fogta így a kezem – mondta halk, fátyolos hangon az idős asszony. – Nem volt benne számítás, se mérhető wattok. Csak két ember, aki elkötelezte magát.
János a sötétben tapogatózva haladt előre, míg a keze egy durva, vésett felülethez nem ért a csövek mögött. A falba egy egyszerű, mégis szándékos jelet karcoltak régen: két egymást keresztező, mély vonalat. Nem a kolónia hivatalos jelzése volt, hanem egy tiltott nyom attól, aki előttük járt. A lázadás csöndes szikrája ott lapult a portól elfeledett falakon, reményt adva a teljes bizonytalanságban.