Fényért kiáltó sötétség

János csendben megrántotta a rézbilincset. A kábel mentén kékes szikra pattant, s a fülke rejtett falmutatója óvatosan kilendült. A 84-es alany gépies zihálása lecsillapodott, amint a gyenge áram átjárta a testét, de félelemmel teli tekintete még mindig a mennyezetet pásztázta.
– Működik – suttogta Gábor bácsi, félreugorva a vibráló vezetéktől.
Ebben a pillanatban a távoli járatok felől mély, fémes búgás csapott fel: a műszakváltás első figyelmeztető kürtje. A szűk fülke falai beleremegtek a tónusba.
– Ez nem csupán energia, János – lépett közelebb Alinda, megérintve a lassan melegedő rézcsövet. A lány hangja remegett a feszültségtől. – A nagymama mesélte. A régi világban a napfény nem a hálózat tulajdona volt. A fenti égbolt ingyen adta a meleget mindenkinek. Mi vagyunk a napfény örökösei! Miért kellene hát könyörögnünk néhány wattért az Őrszemeknek, mintha bűn lenne élni?
– Hallgass, Alinda! – sziszegte a Nagymama, de a keze önkéntelenül János karjára tévedt. – Az Őrszemek nem ismerik a régi jussot. Számukra a fény csak kimeneti teljesítmény. Ha meghallják ezt a beszédet, mindannyiunkat a dinamókhoz löknek.
– Akkor is jár nekünk – makacskodott a lány, és a földön fekvő fiúra mutatott. – Ő sem egy kidobandó alkatrész.
János felállt, s egyetlen határozott mozdulattal behúzta a kábelt a szétnyitott paneltakaró mögé. A tekintete komor maradt.
– A második kürtnél a járőrök belépnek a C-szektorba – mondta fojtott, szaggatott hangon. – Ha valóban a fény örökösei vagytok, most kell megtanulnotok láthatatlanná válni a sötétben. Gábor, fogd a fiú lábát, a fekhely alá toljuk!