A rajzolt nap emléke

A halk, hármas koppanás a fülke hátsó szellőzőajtóján félbeszakította a szobában feszülő csendet. Gábor bácsi fojtott nyögéssel kapta el a kezét a forró vasajtóról, miközben az árnyékból előlépett János, a G534-es karbantartó. A férfi arcát olajfoltok és a fáradtság mély barázdái borították, de a tekintete a szobába lépve azonnal az idős asszonyra szegeződött.
– Meghoztam az átkötőkábelt, Margit – mondta János rekedten, fittyet hányva a kolónia szigorú számozási protokolljára. Kikerülte a földön fekvő 84-es alanyt, és egyenesen a Nagymama felé nyúlt, mintha meg akarná érinteni a csuklóját. – Nem akarom, hogy miattunk érjen baj. Ha a hálózatfogyasztás miatt ellenőrzést kapsz, téged is leminősítenek a dinamókhoz.
– Elég legyen, G534-es! – szólt rá a Nagymama, de a hangjából hiányzott a korábbi élesség. Hátrébb lépett a szűk térben, ám a tekintete önkéntelenül is elidőzött a férfi sebhelyes kezén. A kolónia szigorú törvényei tiltották a szektorok közötti személyes kötődést, a felesleges gyengédséget pedig lekapcsolandó luxusnak tekintették. Az asszony mégis jól emlékezett a régi időkről szóló mesékre, amelyeket János halk, éjszakai suttogásából ismert meg az eltelt évek során.
– Ne játszd az idegent, mikor tudom, hogy őrzöd a nekem rajzolt napot – felelte János halkan, miközben térdre ereszkedett a lemerült fiú mellett, és szakszerű mozdulatokkal illesztette a kábelt a rézcsőre. A szavait csak a Nagymama hallhatta. Az idős nő megdermedt, ujjai gépiesen megérintették a ruhája alatt rejtőző papírdarabot. Bár szája kemény vonallá szűkült, a szeme elárulta: az egyetlen emberi kapocs ebben a fémvilágban János figyelme volt számára.
– Kösd be a csövet, és menj! – suttogta a Nagymama, de önkéntelenül félrelépett, hogy elfedje a férfit Alinda és Gábor bácsi tekintete elől. – A műszakváltás kürtje percek múlva megszólal. Nem hagylak meghalni téged sem.