Árnyék a fekhely alatt

Gábor bácsi megmarkolta a fiú nyirkos bokáját, míg János a vállánál fogva emelte meg a félig öntudatlan testet. A 84-es alany halk nyögéssel feszült meg, de nem volt idő a kíméletre: szaporán tuszkolták be a keskeny fémalvóhely alatti sötét résbe. Alinda egy elnyűtt, gépzsíros pokrócot rántott le a derékaljról, s guggolva úgy igazította el a szegélyét, hogy teljesen eltakarja a padlón pihegő alakot.
A folyosóról felharsant a második kürtölés. A fémes búgás végigrezgetett a szűk fülke falain, s a távolból már hallatszott az Őrszemek súlyos, ritmikus lépteinek zaja. A csizmák koppanása pontról pontra közeledett a 14-es ajtó felé.
– Ha itt marad, a reggeli bio-leolvasáskor vége – suttogta Alinda, felnézve a porlepte rácsokra. A lány szeme tágra nyílt a félelemtől, de a hangjában konok dac feszült. – Mi lesz vele, ha a járőr megáll az ajtó előtt? Nem hagyhatom, hogy szétszedjék!
– A karbantartó aknán át kell levinnünk az alsó szintre – felelte János halkan, miközben a panel csavarjait húzta meg a körmével. – Ott megszűnik a hálózati jel. Ha belép az elfeledett járatokba, többé nem létezik a rendszer számára. Végleg kiesik a regiszterből.
A Nagymama megrázta a fejét, s görcsösen a mellkasához szorította a kezét.
– Az a biztos pusztulás, János! Odalenn nincs massza, csak a száraz gőz meg a rozsda.
– De ott legalább ember marad, nem egy lemeríthető elem – vágott közbe Alinda. A döntés megérett benne: visszavonhatatlanul a fiú sorsa mellé állt.
Az ajtó előtti fémlap megremegett, amint a járőr árnyéka eltakarta a résen beszűrődő halvány fénysugarat.