Feltörő indulat

A foszforeszkáló moha pislákoló derengésében Alinda nem tudott egy helyben maradni. A lány meggondolatlanul közelebb lépett a szektor központi kapcsolótáblájához, és megérintette az egyik rozsdás emelőkart, mintha azonnal saját kezébe akarná venni a menedék feletti irányítást.
– Hagyd azt! – csattant fel a nagymama hangja. Az idős asszony megragadta a lány csuklóját, s mozdulatában elkeseredett szigor feszült. – Nem azért jöttünk ide, hogy elhamarkodott döntésekkel azonnal magunkra vonjuk a figyelmet. A túléléshez türelem kell, nem vakmerőség.
Alinda hirtelen kirántotta a kezét a szorításból. Szemében düh és elfojtott dac lobbant fel.
– Milyen túlélésről beszélsz? – fakadt ki a lány, és hangja megremegtette a dohos levegőt. – Hogy életben maradunk egy eldugott lyukban, és várunk a semmire? Szünet nélkül a múltról mesélsz, de amikor végre tehetnénk valamit a saját sorsunkért, te csak meghunyászkodsz! Hát ez teszi az embert? A gyávaság?
A nagymama arca elfehéredett a nyers vádaskodástól. János közélépett, és csillapítóan emelte fel a kezét, de a két nő közötti feszültség már pattanásig feszült. Az elfeledett csarnok csendjét nem a gépek robaja, hanem a generációk közt kitörő indulat törte meg.