A derengő menedék

János leemelte a szerszámos övéről a kézi vészvilágítót, s a meleg fényű sugár azonnal megtörte az elfeledett járat sötétjét. A poros szellőzőút meredeken lefelé lejtett, mélyebbre a kolónia alvó szektorai felé. Alinda óvatosan lépkedett a férfi nyomában, miközben a nagymama az ódon csővezetékek mentén támaszkodva követte őket.
– A régi hidroponikai raktárak felé tartunk – mondta János halkan, és megállt egy korrodált terelőlemez előtt. – Ott a központi hálózat lekapcsolása óta nem járnak Őrszemek. A passzív hőcserélők még működnek, és ha a szerencse mellettünk áll, talán maradtak elzárt tartalékok is.
A nagymama megállt, s tekintetével végigmérte a férfit. A kolónia szigorú szabályai évtizedeken át azt nevelték belé, hogy a törvényen kívüli létezés egyet jelent a pusztulással, ám János megfontolt gondoskodása most felülírta a régi beidegződéseket.
– Mi nem csupán bújkálunk, János – szólalt meg az idős asszony, s megszortotta Alinda kezét. – Az, amit most teszel értünk, többet ér minden kiszabott fejadagnál. Így marad meg az ember.
János nem felelt, de egy halvány mosollyal nyitotta ki a szektor rozsdás záróajtaját. A feltáruló térben meleg, párás levegő fogadta őket, s a falakon megtelepedett foszforeszkáló moha aranyos fénnyel világította meg a csendes menedéket.