A retesz túloldalán

A csőrendszer mélyén a levegőnek furcsa, dohos mellékíze volt – olyasmi, amit a kolónia szintetikus masszájából már régen kispóroltak a hatékonyság jegyében. János egy súlyos, öntöttvas zárószelep előtt állt meg, ami felett még villogott a túlterhelt hálózat utolsó, haldokló kontroll-lámpája.
– Ha ezt eltekerem, lezárul a nyomókamra – zihálta János, miközben a tenyerét a nyirkos fémre tapasztotta. – Az Őrszemek hőkamerái visszapattannak a szigetelésről. Cserébe a központi gép azonnal törli a kártyáinkat. Hivatalosan megevett minket a generátor.
– De mi lesz veled? – kérdezte a nagymama szaggatottan, a rozsdás kapaszkodóba markolva. – Egy névtelen technikus a csővázban nem kap fejadagot! A protokoll szerint te most létezel utoljára!
– Jobb lenni egy éhes senki, mint egy jól táplált pedálozó – mordult fel a férfi, és teljes testsúlyával rátámaszkodott a karra.
Alinda a sötétbe húzódva bólintott.
– Ne álljunk meg! – suttogta a lány. – Jönnek!
János egy utolsó, recsegő mozdulattal lefelé feszítette a kart. A súlyos acélretesz dübörögve zuhant a helyére, kizárva a szirénákat, de egyben elvágva a visszautat is. A férfi kilehelte a felgyülemlett port, és az ismeretlen alagútra pillantott.
– Na, hölgyeim – törölte meg a homlokát. – Mostantól illegális kísértetek vagyunk. A kérdés csak az, hol adnak ezért cserébe vacsorát.