A falra karcolt jel

János fojtott mozdulattal előrehúzta a nehéz, rozsdás szellőzőrácsot, majd a falba karcolt kanyargós szimbólumra mutatott. A lázadás kopott, de még kivehető jele tisztán mutatta, hogy ezt a járatot nem a kolónia mérnökei terveztek elrejteni, hanem azok az elődök, akik még ismerték az egyéni választás szabadságát. A távolból tompa sziréna hangja vert visszhangot a szűk alagútban, jelezve, hogy az Őrszemek megkezdték a szektor lezárását.
– Erre biztonságosabb – mondta János, miközben a vállával megtámasztotta a nyirkos fémfalat, utat engedve az idős asszonynak. A szeme sarkából figyelte a nagymama fáradt, de elszánt arcát. Bár a törvény szigorúan büntette a személyes kötelékeket, a férfi tekintetében nem volt félelem, csak az a csendes gondoskodás, amit a kolónia hideg számsorai sosem tudtak kimosni belőle.
A nagymama óvatosan lépett át a kiálló vezetékeken, de ezúttal nem húzta el magát, amikor János megfogta a könyökét a meredek szakasznál. A szabályok gépies szigora lassan felengedett a közvetlen veszély árnyékában.
– Nem lett volna szabad kockáztatnia miattunk – suttogta az asszony, ám a hangjából hiányzott a korábbi elutasítás. A rideg szigor mögött felderengő melegség elárulta, hogy az elfojtott érzelmek még benne sem hunytak ki teljesen.
– A hálózat csak fém és áram – felelte János halkan, miközben tekintete egy pillanatra találkozott az asszonyéval. – Ha nem vigyázunk egymásra, mi sem vagyunk többek a gépeknél.
Alinda szorosan a nagymama mögött haladt, némán figyelve a köztük lévő megbonthatatlan bizalmat. Ahogy áthaladtak a lezárt szektor peremén, a lány megérezte, hogy a körülöttük tornyosuló hideg falak ellenére a kolónia gépies rendje itt végleg elveszítette a hatalmát.