Az elfojtott melegség — új hang

A borostyánsárga fénnyel megvilágított szűk aknában a vezetékek halk pattogása jelentette az egyetlen zajt. János, a G534-es kód alatt bejegyzett karbantartó, óvatosan felsegítette az idős asszonyt a meglazult vaslépcsőn. Kézfeje egy pillanatra tovább időzött a nagymama csuklóján, mint amennyit a biztonságos áthaladás megkívánt volna. A férfi tekintetében felsejlő gondoskodás szinte idegenül hatott a hideg, rozsdás falak között.
– Álljon meg egy pillanatra – suttogta János, miközben saját, szűkre szabott fejadagjából kínált egy kevés víztartalékot. – A szívverése túl szapora, a hálózat kisülései pedig veszélyesek a keringésre.
A nagymama elutasítóan emelte fel a kezét, bár mozdulatából hiányzott a valódi szigor. A kolónia rideg törvényei tiltották a szektorok közötti mélyebb kötődést és az egyéni kivételezést; a rendszer szemszögéből minden személyes figyelem felesleges energiapazarlásnak számított.
– Ne pazarolja rám az erőforrásait, G534 – felelte halk, mégis kimért hangon, elfordítva a tekintetét. – A szabályzat nem ismer személyes kötődést, és a mi korosztályunk pontosan tudja, milyen büntetés jár az ilyen felesleges gesztusokért.
Mégis, ahogy megigazította vállán a kopott szövetet, az ujjai egy rövid másodpercre önkéntelenül megpihentek János kézfején. A hűvös elutasítás mögött ott lapult a viszonzott, gondosan elfojtott szimpátia. Alinda a félhomályból figyelte őket: a két felnőtt szótlan, tiltott köteléke a kolónia gépies rendjének leghatározottabb tagadása volt.