Az elfeledett szektor lakója

János határozottan Alinda és az idős asszony közé lépett, véget vetve a csikorgó feszültségnek. Nem hagyhatta, hogy a düh feleméssze azt a keveset, ami még megmaradt belőlük. Gyengéden megérintette a lány vállát; a mozdulatban elfojtott féltés suttogott. János pontosan tudta, Alinda tiszta tekintete és szilaj embersége az egyetlen fény ebben a nyomasztó alagútrendszerben, s nem engedhette, hogy a félelem kioltsa azt.
Mielőtt azonban a nagymama újra megszólalhatott volna, a folyosó sötétjéből nehéz, kimért léptek zaja visszhangzott. A homályból L656 lépett elő – a szektor egyetlen, régről itt felejtett lakója. Az idegen elborult tekintettel mérte végig a jövevényeket, s a jelenléte nyomban újabb feszültséggel terhelte meg a szűk teret.
– Mit kerestek itt? – csattant fel L656 éles, parancsoló hangon, megállva az áthidaló kar előtt. – Ez a szektor nem a magukfajta futkózóknak való. Én még a régi határellenőrző légióban szolgáltam, megtanultam, mit jelent a rend és a túlélés. Nem tűröm, hogy fegyelmezetlen idegenek veszélyeztessék az áramköreimet!
János szeme elkeskenyedett. Előlépett, és tekintetével szembeszállt a volt légióssal.
– Már nincsenek légiók, és nincs rend sem – felelte János hideg elszántsággal. – Nem hátrálunk meg. Itt maradunk.
Alinda hallgatott, de dacos haragja mögött János kiállása láttán elfojtott melegség járta át a szívét: látta, hogy a férfi nem csupán a túlélésért, hanem értük is harcol.