Fehérjeszelet a rácson át

A szirénák visítása és a csizmák dübörgése közeledett, de János nem a menekülőutat kereste először, hanem a zsebébe nyúlt. A kolónián az egyetlen igazán személyes vagyontárgyat a csokipótló fehérjeszelet jelentette – azt a száraz, fűrészporszagú tömböt, amit a havi normatúlteljesítésért osztottak, és amit Kovács eddig féltékenyen őrzött a dobozában. János most szó nélkül kikapta Kovács kezéből, és a Fülke-14 rácsán át beszorította Alinda markába.
– A nagymamának kell, tartsátok benne a lelket – morogta János, miközben a saját melegített kulacsát is átnyújtotta. – Ha az Őrszemek kérdezik, a transzformátor magától robbant le a túlfeszültség miatt. Egyikőtök sem pedálozott tovább a megengedettnél.
Alinda meglepetten nézett a sötétben a piszkos kézfejre, amely nem bürokratikus utasítást, hanem valódi segítséget nyújtott. Megszorította János ujjait. A fojtogató hőségben és a vörösen villogó vészfények között ez a gyors, szótlan érintés többet ért minden tiltott L-szektorbeli suttogásnál. A nagymama halkan felköhögött a háttérben, de már halk mosoly bujkált a száján: a kolónia kemény sziklái között úgy látszott, mégis megterem valami emberi.
– János, elment az eszed? – sziszegte Kovács, miközben a falhoz lapulva próbálta álcázni magát egy kidobott biztosítékdoboz mögé. – A saját heti adagodat osztogatod, miközben a bakancsaik már a sarkunkat tapossák?
– Inkább nekik adom, mint az Őrszemek fejadagjába – felelte János szárazon, majd megragadta Kovács karját. – Gyere, a hármas elvezetőcsőnél még áthaladhatunk a C-szektorba, mielőtt lezárják a zsilipet.
Azzal a két férfi eltűnt a csővezetékek homályos erdejében, hagyták, hogy a szirénák és az Őrszemek léptei elnyeljék a nyomaikat, miközben Fülke-14-ben Alinda szorosan magához ölelte a kapott szeletet.