Erzsébet szigorú tekintete

János lassan elengedte a forró fémföldelést. Zsibbadt, kormos ujjait a nadrágjába törölte, majd megpróbált olyan peckesen kiegyenesedni a szűk fülkében, mint egy nyugalmazott lokomotívfűtő. A vészes sercegés végre elült, s a tizennégyes fülke falai között visszatért az a megszokott, csöndes hummogás, ami a C-szektorban a nyugalmat helyettesítette.
– Nem kellene így hajszolnia magát, Erzsébet – mormolta János halk, rekedtes hangon, miközben óvatosan a Nagymama felé nyújtott egy elszabadult, de épp megkímélt szigetelőszalag-darabot, mintha legalábbis egy csokor mezei virágot nyújtana át. – A kolónia szigorú a wattokkal, de magára nem vigyáz senki.
Nagymama azonnal kihúzta magát, s köténye szélét igazgatva felhúzta a szemöldökét, bár a tekintete egy pillanatra elárulta.
– A hatályos szabályzat szerint a G534-es egységgel való magánjellegű interakció nem növeli a megtermelt energiát – jelentette ki szigorú, hivatalosnak szánt hangon, de a szava a végén észrevehetően megbicsaklott. – Ráadásul a maga korában már rég a pihenőszektorban kellene ülnie, nem pedig kábeleket fogdosnia csupasz kézzel.
Alinda elfojtott egy mosolyt a félhomályban. Pontosan látta, ahogy Nagymama titokban, amíg János elfordult, egy tiszta rongysarkot áztatott a fémvödör langyos vizébe, s úgy nyomta a férfi megégett tenyerére, mintha csak véletlenül ejtette volna rá. Az öregasszony merev tartása mögött felsejlett az a régi világ, amiről a mesék szóltak: ahol az emberek még nem a fejadagok és amperszámok alapján szerették egymást.