Fakó horizont

János megrezdülő tekintettel nézte a nedves borogatást a tenyerén, de nem szólt semmit. A C-szektor állandó gépzúgása mögött Nagymama lassan a tizennégyes fülke legalsó fekvőhelyéhez lépett. A kopott lemezborítás alatt, egy meglazult csavar mögött apró rejtekhely lapult. A kolónia szigorú leltára szerint a fülkében semmilyen regisztrálatlan tárgy nem létezhetett, Erzsébet mégis óvatosan kihúzott egy réteg sárgult szigetelőpapírt.
– A dédapád még tudta, mi az a szabad ég, Alinda – suttogta az öregasszony, miközben kisimította a csomagot. Egy régi, fakó papírkép lapult bent, amin zöld fák és kék horizont tükröződött. – Ott nem mérték az ampert ahhoz, hogy kimondd, amit gondolsz. Nem volt kontrollpanel, ami kiszámolta a megengedett pulzust.
Alinda közelebb lépett, s ujja óvatosan megállt a papír szélén. János a falnak dőlve figyelte őket; a kormos ujjak és a fénytelen folyosó szürkeségével szemben ez a pár négyzetcenti papír jelentette az igazi tiltott zónát. Az Őrszemek bármit elkozmálhattak a generátorokban, de a falak mögött őrzött emlékeket nem tudták árammá alakítani.
– Ha megneszelik, a C-szektor teljes energiakvótáját megvonják – figyelmeztetett halk, józan hangon Teréz a fülke bejáratából, de a tekintete megenyhült. – Az emlék luxus, Erzsébet. A kolónia nem tűri a luxust.
– Az emlék nem luxus – felelte csendesen János, s megégett tenyerét lassan ökölbe szorította. – Az az egyetlen dolog, amiért még érdemes hajtani a pedált.