Embernek maradni a vas alatt

A szomszédos pad felől halk, fémes kattanás rezonált a gőzös csarnokban. János-g534 mélyebbre nyomta a saját hajtókarját, feszített ívben véve át a terhelés egy részét. Nem nézett Alindára, a szemeit a kopott kijelzőre tapasztotta. A kolóniában a túlélés első szabálya a tekintetek elrejtése volt, ám a wattmérő zölden derengő számai mögött most mégis átderengett valami felkavaró.
– Ne nézz rá – suttogta a nagymama szaggatottan. A hangja alig volt több a csapágyak száraz súrlódásánál. – Ha az őrszem észreveszi az eltérést, mindannyiunk adagját megvonják.
Alinda tüdeje égett, a nyirkos fogantyún kicsúszott a tenyere. A düh helyét átvette a megdermedt rettegés, de a lábában ott lüktetett a makacs felismerés. Mitől ember az ember egy olyan világban, ahol a testet csak kinyerhető energiaként tartják számon? A nagymama régi meséi a szabad ég alatt fújó szélről eddig üres nosztalgiának tűntek, most mégis értelmet nyertek. János nem a gép logikáját követte, hanem a méltóságot, amikor kockára tette a saját erejét.
János-g534 vállai megfeszültek a dupla nyomás alatt. Az arca sápadt volt, a félelem nyers verejtéke csorgott a nyakán, de a pedál elszántan fordult tovább. Nem volt hős, csak egy megfélemlített fogoly, aki egyetlen pillanatra megtagadta a rendszer puszta matematikáját.
Alinda vett egy mély, gázszagú levegőt. Lassan, ritmikusan újra terhelni kezdte a tengelyt, hogy visszaadja a fiúnak az elcsalt lendületet. Embernek lenni itt nem a puszta túlélést jelentette, hanem a döntést, hogy kivel oszzák meg a nehéz perceket.