A tartás ára

A fogantyú hideg vasa alatt Alinda tenyere véresre horzsolódott, de a lendkerék nem lassulhatott. A kinyert energia nyers számai ott villogtak a falra szerelt kijelzőn, élettelen zöld jelzésként mutatva a kötelező nyolcvannégyes fordulatszámot. A nagymama reszkető, elhasznált kézzel próbált segíteni, de a lány egyetlen kemény, elutasító pillantással intette le. Ha a rendszer érzékeli a megosztott nyomatékot vagy a tengely ingadozását, az Őrszem azonnal elrendeli a hatékonysági kalibrációt.
Ahogy a savanyú izzadság a szeme közé csorgott, Alinda a szomszédos sor felé pillantott. János-G534 ritmikus, kimért mozdulatokkal taposta a saját pedáljait, s a tekintete egyetlen pillanatra találkozott a lányéval. Nem volt abban a pillantásban szánalom, csupán egy csendes, mély felismerés: a túlélés ebben a csarnokban nem az izmok fizikai kapacitásán múlik, hanem azon, hogy marad-e valami a bőr alatt, ami nem forgatónyomaték.
– Még élünk, kicsim – suttogta a nagymama, s a szavait szinte teljesen elnyelte a fogaskerekek fémes csikorgása. – Az ember nem az, amit eltáplál a hálózat. Az ember az, ami megmarad belőle, mikor végre leállnak a gépek.
Alinda tüdeje égett a gőztől és a kénes portól, de a lábai nem álltak meg. Minden egyes megfeszüléssel nem a vezérlőpult éhségét táplálta, hanem a mellette ülő öregasszony életét védte a fagyos selejtezéstől. Ebben a csarnokban ez a racionális logikának ellentmondó, önfeláldozó tehermentesítés tette őket többé az átfolyó kilowattok puszta forrásánál.